Kérdés

Sziasztok!

Egy kérdésem lenne hozzátok. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol "fel kell fedjem a kártyáimat". Eddig írtam meg a történetet. Az ötödik részből még van egy kicsi-egy oldal-, amit megírtam.
A kérdésem az lenne, hogy a héten felrakjam-e a részletet (abból az egy oldalból, ami lelőné a "poént", azaz, hogy ki áll a kocsinál), vagy megvárjuk a jövőhetet és addig próbálok írni hozzá (amit nem tudok megígérni, lévén, hogy sok halaszthatatlan dolgom lesz (kórház, temetés, stb.)).

Kérlek, írjátok meg, hogy hogy legyen. Ti döntitek el!
Rita07

Négy - Hullák, szerelem és rock & roll

Sziasztok!

Elnézést a csúszásért még egyszer!
Remélem azért a rész tetszeni fog Nektek!:)
Jó olvasást!
Rita07
----------------------------------------------------------------

Azt hittem nem élem túl az utat. Szomorúan tapasztaltam, hogy nem varázsolt a jó tündér egy légkondicionáló felszerelést a tragacsba.

Őszintén már az sem érdekelt, hogy ki lát és ki nem lát meg ebben az ócskavasban. Egyszerűen csak el akartam tűnni egy sokkal hidegebb helyre. Az Antarktisz egész hívogatónak tűnt ezután a forró délelőtt után. Végül anyáméknál kötöttem ki.

A nagy zajra Wood nagyi kidugta a fejét az ablakon és vad integetésbe kezdett. Egészen addig mosolyogtam rá, amíg meg nem láttam az öltözékét. Imádkoztam, hogy ne kérje ki róla a véleményem. Nem volt ekkora szerencsém.

- Na? Mit gondolsz? Frankó a tapétám?

- A mid? – segélykérően apára néztem, de ő ahelyett, hogy segített volna hőn szeretett lányán, továbbra is az újságot bújta.

- A tapétám. A Szívtipró gimiben ezt a kifejezést használták. Amúgy meg Marie Lou-nál vettem. – Erőtlenül mosolyogtam egyetlen élő nagymamámra, és átkoztam Marie Lou-t, amiért megnyitotta azt a turkálót a szomszéd utcában. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom sincs ezekkel az üzletekkel, sőt, gyakorta kényszerülök használni őket a szűk költségvetésem miatt. De nem azt a boltot, amit Marie Lou vezet. Wood nagyi előszeretettel vételez onnan különféle jelmezeket. Azt hiszem a mostani választása a párduclány szerepére esett. Borzalmas.

- Ne aggódj, legközelebb te is velem jössz, és neked is találunk valamit. – paskolta meg a kezemet. Ha fegyvert szegeznének a halántékomhoz, még akkor is a golyót választanám, minthogy betegyem oda a lábam.

- Heather! De jó, hogy jöttél, már épp hívni akartalak! – kukucskált ki a konyhából anya. – Milyen lufikat szeretnél?

- Lufik? – kérdeztem vissza kétségbeesetten.

- Hát persze! A születésnapodra. – Átkoztam azt a percet, mikor úgy döntöttem, hogy beugrom a szüleimhez.

- Mindegy. Szervezd úgy, ahogy neked tetszik – sóhajtottam. Kész, megadom magam. Bár tudom, hogy mekkora hiba anyának szabad kezet adni, hisz a végén még megismétli a tavalyi évet, amikor minden elefántos volt. A tányér, a dísz, még a poharak is! Hiba volt közölni vele még kiskoromban, hogy szeretem az elefántokat. Talán, ha befogtam volna a számat, nem lett volna parti sem. Hiú ábránd…

- Nagyi! – szóltam az öreglány után, aki kikapcsolta a televíziót a nappaliban. – Zelda néni nem említett valamit a Perez gyilkosság ügyében? Nem hallani valami pletykát, hogy ki lehetett a gyilkos?

- Mi van Heather? Máris megakadtál? – röhögött Brian, miközben csatlakozott hozzánk. Pontosabban anyához a konyhába. Bizonyára valami kaja után kutatott.

- Fogd be! – hajítottam utána egy újságot. Apa mogorván nézett rám, majd visszamélyedt az olvasásba. Ez a dobálózás nagyon érett viselkedésre vall, tudom. De akinek van testvére, tuti megérti!

- Láttad a hullát? Milyen volt? – kérdezte a Nagyi lelkes szemekkel. Már maga az, hogy kimondta a hulla szót émelygést keltett a gyomromban.

- Igen láttam. De mondd, Zelda néni tud valamit?

- Sajnálom Heather, de nem segíthetek. Az a vén csotrogány csak találgat. Szent meggyőződése, hogy az a szoknyapecér vitte sírba szegény lányt, az a Chad Hughes.

- Értem. Nos, rendben. Köszi a segítséget! - csábító volt a kijárat, de a gyomrom túl nagyot kordult, és tudtam: elvesztem. Anya makarónit csinált.

Az ebédet túléltem, és megfogadtam, kimegyek Evans Nagyapa után a piacra. Talán Billy, a haverja hallott valamit.

- Nézd milyen jó csaj! – kiáltotta el magát Billy.

- Te vén kujonc, szállj le az unokámról! – csapta hátba Evans Nagyapa a barátját, aki csak legyintett egyet.

- Szia Nagyapa! Billy? – biccentettem egyet felé is. – Hogy megy a bolt?

- Mehetne jobban is… de nem panaszkodom.

- Értem. Nem hallottatok valamit Mary Perez ügyével kapcsolatban? – a nagy hallgatás után kénytelen voltam arra fordítani a fejemet, amerre az öregek. Nem kellett csalódnom bennük: egy túlplasztikázott hölgyet kísértek végig tekintetükkel.

- Mondtál valamit, Angyalom? – krákogott Billy. Erőt vettem magamon, és nem mondtam ki a véleményem, miszerint, amit csinálnak az már erősen a pedofília és perverzitás határát súrolja.

- Perez ügyével kapcsolatban hallottatok valamit? –ismételtem meg a kérdést.

- Hallottam róla, tragikus… milyen fiatal lány volt!

- Nem pletykálják, hogy ki a gyilkos?

- Semmit sem hallottam róla… de ha érdekel, a rendőrség lefoglalt egy furgont néhány órával ezelőtt, ami tele volt kokainnal.

- Akarom én tudni, hogy honnan van az információ? – dörzsöltem meg a fejemet, és a mondottakat elraktároztam a memóriám leghátsó zugába.

- Attól a baromarcú Stanley-től. Azt hiszi, hogy ő lesz a piac ura, ha van neki egy rendőrségi rádiólehallgató készüléke.

- Billy, ez egy költői kérdés volt…

Még egy kicsit lebzseltem a piacon, és miután a fülembe jutott, hogy Mary Perez melyik középiskolába járt, egyből tudtam hová fog vezetni a következő utam azzal az ócskavassal. Pechemre a számomra legutálatosabb iskola előtt kellett parkolnom, és gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy betegyem akárcsak az aulába is a lábam. Nemhogy még az osztálytermekbe! Akaratlanul is eszembe jutott az az ominózus iskolabál, és a kormányt olyan erősen markolásztam, hogy az ujjam görcsbe álltak. Nagy levegőt vettem, és rájöttem nem üldögélhetek sokáig a kocsiban, mert még a végén hőgutát kapnék, ezért muszáj volt bemenekülnöm az épületbe.

Megtudtam, hogy Mary Perez tizenegyedik osztályos volt, ráadásul B-s, ami azt jelentette, hogy biológia szakos. Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, ez azt jelenti, hogy be kell lépnem Mrs. Cleawer biológia szertárába is. Erősen a padló mintázatára koncentráltam, de nem tudtam elkerül az elkerülhetetlent. Mr. Bates felkiáltott, mikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, a valaha volt legrosszabb diákja. Jó, bevallom: sohasem tudtam megérteni a valószínűség számítást. Olyan nagy baj ez? Rövid bájcsevegés után sikerült kimentenem magam a beszélgetés alól. Valami olyasmit mondhattam, hogy hív a természet. Szerencsére nem nézett furcsán, amiért a mosdókkal ellentétes irányba mentem.

Megálltam a biológia szertár előtt, és vártam, hogy az óráknak vége legyen. A fejemet lehajtottam, baseballsapkámat még jobban a homlokomba húztam, és imádkoztam, hogy senki se ismerjen fel. Magam sem tudom hány perc telhetett el, de egyszer csak megszólalt a csengő a fejem felett. Azt hittem ott csinálom össze magam, annyira megijedtem. Aztán mielőtt észbe kaphattam volna, már egy heringpartiba keveredtem. A diákok kicsapták az ajtókat, és menekültek az unalmas, és soha véget nem érő órákról. Nem csodálkozom, én is menekültem volna innen, amilyen gyorsan csak lehetséges, de küldetésem volt.

Mrs. Cleawer nem hitt a szemének, mikor meglátott engem. És őszintén szólva, én sem. Semmit sem változott. De komolyan: semmit. Még a ruhatára is a régi! Ugyanaz a barna ing, fekete szoknyával, felkontyolt barna haj, és az üssetek-agyon tekintet.

- Jó napot Mrs. Cleawer! –köszöntem illedelmesen. Hihetetlen, hogy máig rettegek ettől az embertől.

- Miss Wood? – A könyveik kiestek a kezéből, és nagy csattanással értek földet az asztalon. – Jól látnak szemeim?

- Mary Perezről szeretnék kérdezni. – Nem akartam tovább maradni, mint amennyi muszáj, ezért rögtön a tárgyra tértem. Lepleztem kitörni készülő sikításomat, és felvettem a komoly újságíró szerepét. – Milyen lány volt? Depressziós? Drogozott? Ivott? Tud róla, hogy rossz társaságba keveredett? A szekrénykulcsait megkaphatom?

- Miss Wood, el kell, hogy keserítsem, de semmit nem tudok róla. Nem ismertem közelebbről. Egy diák, a többi diák közül. És a szekrény kulcsai! – hitetlenkedett. – Mégis, hogy képzeli, hogy egyszerűen csak odaadnám magának – már,ha nálam lenne?! Csak nem képzeli, hogy hagyom, hogy turkáljon szerencsétlen leány dolgai között? Nyugodjon békében szegény. Miss Wood, Öntől többet vártam volna. És, ha most megbocsát, dolgom van.

Nagyot sóhajtottam, mikor végre egyedül lehettem a teremben. Vágyakozva néztem a kijárat felé, de az ellenkező irányba indultam el. Kutakodva figyeltem a diákokat, mígnem megláttam azt, akit kerestem.

Mosolyogva ballagtam Jennifer Sanders mellé. Miután közöltem, hogy beszélni szeretnék vele, a barátnői feloszlottak mellőle.

- Maryről szeretnék érdeklődni. Milyen lány volt?

- Ön a rendőrségtől van? – lélegzete felgyorsult, és szemeit kezdte ellepni a könny.

- Nem, én újságíró vagyok. Mary esetéről írok egy cikket, és tudni szeretném pontosan, hogy mi történt, de ehhez szükségem van információra róla. Milyen volt? Rossz társaságba keveredett?

- Nem. Mary már attól is totál kiakadt, ha rendeltünk egy korsó sört a Zeuszban. Tudja, a Dalton Streeten. Oda szoktunk menni mindig. Mary volt a legjobb tanuló köztünk, és orvos akart lenni. Bár az utóbbi időben kicsit megváltozott, mégsem hiszem, hogy rossz társaságba keveredett volna. – Jennifer zavartan babrálta szőke tincseit, és egyre többet pillantott a csengőre. Minden bizonnyal nem volt ínyére ez a beszélgetés.

- És Chad? Ő nem keverhette rossz társaságba?

- Nem tudom. Chad is megváltozott mostanában. Tudja, nagyra tartja magát, de az utóbbi időben még beképzeltebb lett. Szerintem drogozik is. – Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy akkor mégis mi a fenének kavar ezzel a beképzelt bunkóval, de nem tettem. – Mindjárt becsöngetnek, és nekem a suli másik végén lesz órám.

- Értem, kösz a segítséget. Még egy kérdésem lenne. Melyik Mary szekrénye?

- Úgy hallottam ma fogják kiüríteni. – Kézfejével próbálta eltűntetni a könnyeket az arcáról. – De ez az, itt. – mutatott a mellette lévő kis szekrényre. – Viszlát!

- Kösz! – kiáltottam utána, de meg sem hallotta.

Egészen a csöngetésig szemeztem a fémdobozzal, majd miután a folyosó már teljesen kiürült, közelebb merészkedtem hozzá. Kulcsom az nincs, de van egy hullámcsatom, amit természetesen nem tudok használni. Erre nem képeztek ki a főiskolán. Hiába forgattam a zárban, semmi sem történt. Aztán mikor végső kétségbeesésemben rácsaptam egy jó nagyot az ajtóra, az kinyílt. Ijedtemben hátraugrottam, majd mielőtt felfedhettem volna egy tini lány szekrényének rejtett tartalmát, gyorsan oldalra néztem, hogy lát-e valaki. A folyosó üres volt. Közelebb merészkedtem a szekrényhez, de még mielőtt belenyúlhattam volna a papírhalom közé, a telefonom idétlen csengésére lettem figyelmes. Idegesen a táskámba túrtam, és mikor megláttam a szülői ház számát villogni, azonnal kinyomtam. Mély levegőt vettem, és megragadtam az első papírt, ami a kezem ügyébe került. Különféle dolgozatok maradványai, dezodor, fésű és egyéb kozmetikumokkal volt tömve a szekrény. Már éppen feladni készültem, mikor egy szórólapra lettem figyelmes.

Stick’s: 2009. június 1.

Mégis ki hirdet ilyen kevés információval? Lépteket hallottam a folyosó vége felől, ezért gyorsan a zsebembe gyűrtem a papírt, és bevágtam a szekrény ajtaját, mintha mi sem történt volna.

Mikor ismét megszólalt az a vészesen csipogó hang a telefonomból, majd összecsináltam magam. Ránéztem a kijelzőre, és legszívesebben visszatoltam volna a gatyám zsebébe. De nem tettem. Kelletlenül fölvettem, és anyám hangjával találtam szembe magam.

- Mégis mi az, hogy kinyomsz?

- Bocs anya, csak dolgozom.

- Otthon vagy?

- Nem, nem vagyok otthon. – Kierőszakoltam magamból egy mosolyféleséget Mr. Bates felé, aki morogva vette tudomásul, hogy még mindig az iskola levegőjét rontom. Bizonyára szélsebesen elterjedt a pletyka, miszerint mit műveltünk Cassanival a bál alatt. – Terepen vagyok – vallottam be töredelmesen. Igazából több információt nem óhajtottam közölni, mert a végén még rám sózná, hogy beszéljek valami volt tanárommal, és kérjek tőle bocsánatot a múltbéli vétkeimért. Na, azt csak leshetné.

- Ó, értem. Remélem, nem hullákat boncolsz.

- Anya, én újságíró vagyok, nem a hullaház egyik dolgozója – tájékoztattam nagy sóhajok közepette. – Wood Nagyi megint sokat nézte a Tru Callingot?

- Jaj, ne is mondd! Most az az új heppje, hogy neki jeleznek a holtak, és a segítségüket kérik. Lehet el kéne fogadnom Mrs. Pummer ajánlatát, és el kéne vinni egy pszichológushoz. De nem is ezért hívlak, hanem az estével kapcsolatban. Itthon vacsorázol? Csirkét csinálok. – Felmértem a lehetőségeimet. Otthon vár az üres hűtő, és a csönd. A szülői házban viszont a frissen sült, ropogós csirke, és az állandó piszkálódás.

- Igen, megyek vacsorára. – Éhes vagyok, és spórolni kell a pénzzel, elvégre nem vagyok én milliomos. – Mennem kell. Szia! – A szemem összeszűkült, a pulzusom felgyorsult, és az agyam kezdett elborulni, mikor megláttam, hogy ki támaszkodik a kocsimnak.

Részlet #4 - Hullák, szerelem és rock & roll

Sziasztok!

Bocsi a csúszásért, de cserébe van egy jó hírem. A következő részt mégiscsak időben tudom hozni, és csak utána lesznek problémák.:$
Jó olvasást!
Rita07
--------------------------------------------------------------------

"Azt hittem nem élem túl az utat. Szomorúan tapasztaltam, hogy nem varázsolt a jó tündér egy légkondicionáló felszerelést a tragacsba.

Őszintén már az sem érdekelt, hogy ki lát és ki nem lát meg ebben az ócskavasban. Egyszerűen csak el akartam tűnni egy sokkal hidegebb helyre. Az Antarktisz egész hívogatónak tűnt ezután a forró délelőtt után. Végül anyáméknál kötöttem ki.

A nagy zajra Wood nagyi kidugta a fejét az ablakon és vad integetésbe kezdett. Egészen addig mosolyogtam rá, amíg meg nem láttam az öltözékét. Imádkoztam, hogy ne kérje ki róla a véleményem. Nem volt ekkora szerencsém.

- Na? Mit gondolsz? Frankó a tapétám?

- A mid? – segélykérően apára néztem, de ő ahelyett, hogy segített volna hőn szeretett lányán, továbbra is az újságot bújta.

- A tapétám. A Szívtipró gimiben ezt a kifejezést használták. Amúgy meg Marie Lou-nál vettem. – Erőtlenül mosolyogtam egyetlen élő nagymamámra, és átkoztam Marie Lou-t, amiért megnyitotta azt a turkálót a szomszéd utcában. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom sincs ezekkel az üzletekkel, sőt, gyakorta kényszerülök használni őket a szűk költségvetésem miatt. De nem azt a boltot, amit Marie Lou vezet. Wood nagyi előszeretettel vételez onnan különféle jelmezeket. Azt hiszem a mostani választása a párduclány szerepére esett. Borzalmas.

- Ne aggódj, legközelebb te is velem jössz, és neked is találunk valamit – paskolta meg a kezemet. Ha fegyvert szegeznének a halántékomhoz, még akkor is a golyót választanám, minthogy betegyem oda a lábam."




Három - Hullák, szerelem és rock & roll

Sziasztok!

Itt is van a folytatás. Remélem tetszeni fog! ;)

Jó olvasást!
Rita07
--------------------------------------------------------

A telefon vadul csörgött a fülem mellett. Próbáltam nem tudomást venni róla, és tovább aludni. Nem mintha tudtam volna a hőségtől. Kinyitottam a szemem - ami valósággal fájt -, s nyöszörögve megállapítottam, hogy meg kell ölnöm az illetőt, aki épp telefonál nekem. Még nyolc óra sincs! 7:59. Lett volna még egy percem! Az üzenetrögzítő csak akkor kapcsolt be, mikor én épp leesni készültem az ágyról.

„ Hello Heather, Bobby vagyok. Ray nélkül. Richard Wale esete óta azon az elven vagyok, hogy jobb félni, mint megijedni. Nem igaz? Szeretném, ha találkoznál a lap másik bűnügyi riporterével. A neve Smash. Kilenckor a Deep Blue-ban. Ne késs! Komolyan ne késs Heather, mert Smash arra kifejezetten érzékeny.”

- Én meg arra vagyok érzékeny, ha nyolc előtt felkeltenek, mégsem vagy tekintettel rá! – mordultam fel.

„Szóval csak ne késs. Én nem leszek ott, de ne félj, meg fogod ismerni. Molly, miért hajítod azt az inget a szemetesbe? Megőrültél?” Bííp. Bííp. Bííp.

- Remek –dünnyögtem, mikor hassal értem földet. Oldalra fordítottam a fejem, és magam előtt láttam, hogy fogy el a pénztárcámból az a pénz, amit tegnap este kivettem egy automatából. Ötven dollár Bobby Raynek, és ki tudja mennyi a takarítónak, aki hajlandó kivenni az ágyam alól azt a meghatározhatatlan állagú beazonosíthatatlan valamit.

Fél 9-kor tip-top készen álltam, hónaljamba egy-egy zsebkendőt tűzve. Hiába bármiféle izzadás gátló, lószart sem ér egyik sem! Levettem a fogasról egy baseball sapkát, ami a Pappa’s Pizza nevű pizzériát hirdeti. Szinte mindig odajárok, és ez a kalap törzsvásárlói ajándék volt, vagy micsoda és mivel nem volt más napellenzőm, így ezt vettem magamhoz. Felkaptam a napszemüvegem, és ismét benéztem a mélyhűtőbe, hogy megbizonyosodjak arról, van-e elegendő jégkocka készítve.

Az út eredetileg negyed órát venne igénybe, csakhogy én ismerem magamat és a járgányomat. Minden utazásra szánt időt meg kell duplázni. Ki tudja? Hátha kedvem támad beugrani a postára egyet kiabálni az újonc postással, hogy már megint elkavarta a leveleimet, vagy éppen az öreg tragacs adja be a kulcsot egy benzinkút mellett.

Na és egy parkolóhelyet találni sem volt egy leányálom. Háromszor kerültem meg a helyet, de sehol sem láttam egy szabad rést sem. Majd két perccel kilenc óra előtt felszabadult egy hely.

Életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor. Elvégre, ha Bobby Ray azt mondja legyek pontos, akkor annak kell lennem. Most az egyszer legalábbis… főként, hogyha a randi partneremet Smashnek hívják.

A szó szoros értelemben estem be az ajtón. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom valamiben, így nem kerültem a padlóra. Nagy sajnálatomra pedig az a valami a pincérnő keze volt, amiben különféle italok voltak, amik mind rám borultak… és rá is ment egy pár csepp.

- E-elnézést! – habogtam. Az igazat megvallva, inkább rá ment, mint rám. Elővettem legbűbájosabb mosolyomat, de az sem segített a helyzetemen. Reménykedtem, hogy Smash a legeldugottabb sarokba foglalja a helyet. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiegyenesedtem és szememmel átpásztáztam a helységet. Bobby Ray azt mondta egyből meg fogom ismerni. Így is lett. A legeldugottabb zugban megtaláltam. Hosszú, fekete haját copfba fogta, és az indián vonásait még az a napszemüveg sem rejthette el.

Nagy levegőt vettem, és odaléptem hozzá.

- Hello! – intettem esetlenül. – Heather Wood vagyok. És még az elején tisztázni szeretném, hogy nem késtem – lihegtem kimerülten, mire az előttem ülő monstrum felnevetett.

- Igen, tudom, hogy nem késtél. – Remek. Tehát látta a csodálatos érkezésemet. Végül is ki ne látta volna? Azért remélem, hogy soha nem fog Cassani fülébe jutni.

- Bevallom, nem tudom, hogy miért vagyok itt – dobáltam ide-oda a szalvétát, ami időközben a kezem ügyébe akadt. – Bobby Ray csak annyit mondott, hogy legyek pontos.

Próbáltam nem túl feltűnően bámulni őt. Miért hord napszemüveget bent, egy bár eldugott, sötét kis szegletében? Talán monoklit szerzett a minap? Vagy csak szégyenlős? Nem, tuti nem az utóbbi. Akit Smashnek hívnak, az képtelen a szégyenlősségre, és pláne a pirulásra. Ellenben velem, aki most is felvette azt a vöröses színt. Most aztán biztos észrevette, hogy őt mustráltam végig, ezalatt a párperces néma csönd alatt. Igazából neki volt dolga bőven: be kellett falnia a maga előtt tornyosuló ételt, ami fedezi a három napi étkezésem.

- Volt már pisztoly a kezedben, Tündérkém? – A szám szélén önkéntelenül is megrándult egy izom az utóbbi elnevezéstől. Bármennyire is lehetetlennek tűnik az a feltevés, hogy legyőzzem, ezt a Mr. Napontahuszonháromszorjárokkonditerembe –t, de akkor, szerettem volna neki menni.

- Nem, még nem volt – sziszegtem mérgesen. Nem tudom mi volt ezen olyan vicces, de ő elnevette magát. – De már láttam –tettem hozzá bátortalanul, hátha javítok ezzel saját helyzetemen. De ő csak még jobban vigyorgott.

- Oké – csaptam mérgesen az asztalra egy kis idő után, mikor már megelégeltem, hogy nem tud megkomolyodni. – Most azért jöttem ide, hogy én legyek a mai bohóc? Nincs más, aki csinálja a műsort, hogy te szórakozhass? Mert akkor köszönöm, de ebből nem kérek. Mondd meg Bobby Ray-nek, hogy marha vicces, és ezt még vissza fogja kapni. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, úgy rohantam, de még korán is keltem! Úgyhogy nekem azt hiszem, ennyi volt – néztem egyenest a szemébe – csak sejtettem, hogy pontosan hol lehetett, ugyanis a napszemüveg koromfekete volt- és vártam. Vártam, hogy megszólaljon, de miután még pár perc múlva is csönd-csatát vívtunk, megelégeltem, és felálltam.

- Hé, kislány! Ülj csak vissza! – mutatott a bőrülésre, ami már amúgy is kellően hozzáragadt a fenekemhez. Bármennyire is élvezet volt felkászálódnom az izzadt ülésről, visszahuppantam rá.

- Jobb lesz, ha az alapoknál kezdjük – vakarta meg a tarkóját. Hogy kétségbeesetten tette mindezt? Nem tudom, mert a szemüvegtől nem tudtam semmi érzelmet sem kiolvasni a szeméből.

Nagyot nyeltem, mikor leparkoltunk a rendőrség épülete előtt. Ezt nem gondolhatja komolyan Smash sem!

- Nem árt a zsarukkal jóban lenned, néha segíteni is tudnak – Hiába állította le már jó pár perce a motort, én még mindig az ajtóba kapaszkodtam. Az ujjaim elfehéredtek. Kérdőn nézett rám. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de csak levegő jött ki a számon. Megráztam a fejem, és újra nekifutottam a mondandómnak.

- Ugye nem akarunk bemenni a rendőrségre? Most már tudom, hogy hol vannak, ha szükségem lenne rájuk, de szerintem felesleges bemennünk. – Nincs az az isten, hogy én oda önszántamból menjek be. Ki tudja, még a végén egyenesen Cassaniba botlanánk!

- Nem oda megyünk, ne aggódj annyit, kislány! – Már magamra sem vettem ezt a kis „becenevet”, amit rám akasztott. Hozzászoktam az elmúlt egy órában.

- Akkor hová?

- Oda – mutatott a rendőrség mellett álló épületre. Nem kellett kimondania, hogy mi is az, tudtam én azt magamtól is. Összekötöttem a fegyverhasználati-kiselőadással, amit még a bárban mondott, és a kép tökéletes lett.

- Gyakorolni fogsz, kislány – kacsintott rám egyet egy hatalmas vigyor kíséretében. Nem tudtam, hogy örüljek-e ennek a fejleménynek, vagy inkább visszasírjam az egyenesen-Cassaniba-botlok elképzelésemet. Talán egy dolog van, amit jobban gyűlölök Gavinnél: a fegyvereket. Már szinte a látványától is remegni kezdenek a lábaim. Miért nem használhatok inkább egy kevésbé veszélyes fegyvert, mondjuk egy sokkolót? Mikor kifejtettem ezt Smashnek, csak a képembe röhögött, és kiszállt az autóból.

Hát jó. Gondoltam, majd kinyitottam az ajtót. Nézzük a jó oldalát: nem az én kocsimmal jöttünk. És csak nem fogunk Cassaniba botlani a céllövő pályán. Biztos kint van valahol, és hullákat keres. Erre a gondolatra elkezdtem émelyegni. Uh. Hozzá kell szoknom ehhez. Megszoksz, vagy megszöksz.

Félve követtem Smash óriási termetét, és legszívesebben visszarohantam volna a lakásomba. Inkább írtam volna meg egy menstruációs problémákról szóló cikket, minthogy fegyvert vegyek a kezembe. De nem volt választásom. Egy-két igazolvány felmutatása után már a pályán találtam magam egy hatalmas fülvédővel a fejemen.

Éreztem, hogy mindenki minket néz. Valószínűleg röhögnek is –magukban biztosan. Tudják, hogy nem vagyok idevaló – még csak nem is kéne itt lennem! -, és kinéznek.

- Állj ide, így… - pózolt az oktatóm. - … emeld fel a kezedet, és célozz. – Bumm! Erőszakot tettem kezeimen, hogy maradjanak a csípőmön, és ne emelkedjenek fel a szám elé. Az egy dolog, hogy belül félek, és sikítok, de kívülről semminek sem szabad látszania. Semminek, ami elárulná, hogy milyen beszari is vagyok valójában.

- Nem nehéz – rántotta meg a vállát Smash. Nevethetnékem támadt, de elnyomtam. – Kicsit talán megbillensz majd, de ha sokat gyakorlod, már fel sem fog tűnni. – Azt hiszem tátva maradt a szám ennek hallatán. Mindenesetre egy biztos: idiótán bámultam rá. Ő meg sem rezzent! Mégis, ha ezt mondja, lehet valami valóság alapja.

Hirtelen felém nyújtotta a fegyvert – na jó, nem is olyan hirtelen, csak én nem akartam magamhoz venni -, és várta, hogy átvegyem. Nagyot nyeltem, és egy esetlen mosoly kíséretében kikaptam a kezéből. A karomat kinyújtottam, távol tartva testem nagyobb részét a pisztolytól. Azt hiszem a helyes szó arra, amit éreztem, az az undor. Undorodtam az előttem lévő tárgytól.

Smash türelmetlenül köhintett egyet, jelezve, hogy ideje lenne valamit kezdenem a fegyverrel, mert nem ér rá egész nap. Bólintottam egyet. Megszületett bennem az elhatározás: gyorsan végzek itt, lövök egyet-kettőt és egy életre letudom a fegyverhasználatot. Hazamegyek, kutatok a neten, és a pisztoly hiányát gázspray-vel, késsel és sokkolóval fogom pótolni.

Idétlenül Smashre vigyorogtam, és felvettem azt a pozíciót, amit láttam tőle. Mikor már egész magabiztosnak éreztem magam, meghúztam a ravaszt.

Az volt a kisebb probléma, hogy a golyó a szomszéd pálya céltábláját találta el –nem mellesleg szíven-, de Smash figyelmeztetése semmit sem ért. Nem, egyáltalán nem billentem meg, hanem egyenesen hátraestem, és nem csak egy aprócska fülkárosodást szereztem! Mérgesen néztem fel oktatómra, aki a szemüvege alá nyúlt –amit még mindig nem volt hajlandó levenni-, és a könnyeit törölgette. Eltűrtem a fülvédőt a fülemről felkészülve az ordítozásom koordinálására, de szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nem egyedül az oktatóm nevet rajtam, hanem az egész terem dől a röhögéstől.

Elvörösödtem, és legszívesebben kirohantam volna a teremből. De nem tettem. Ehelyett csak álltam ott némán, szótlanul, és fuldokoltam a saját dühömben.

Úgy egy perc múlva elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megszólaljak, de valaki közbevágott.

- Tudhattam volna, hogy te vagy az. – Ezt a hangot bármikor felismertem volna. Három mély levegőt vettem, mielőtt felé fordultam volna. Gavin Cassani lépett be a blokkunkba.

- Mit csinálsz itt, Heather? – Egyedül ő nem nevetett rajtam, de valahogy nem tudtam neki ezért hálás lenni.

- Gyakorlok– emeltem fel büszkén az államat.

- Gyakorolsz – ismételt meg felvont szemöldökkel. – Heather, menj el innét. – sóhajtozik. Hogy merészel az én jelenlétemben sóhajtozni, azután, amiket velem művelt? A monogramja még mindig ott virít a seggemen!

- Sajnálom… - hátat fordítottam neki, megigazítottam a fülvédőt a fejemen, felvettem a lövő pozíciót, majd koordinálatlan hangerővel folytattam. -… de a véleményed számomra semmit sem jelent.

Valószínűleg nem a legjobb megoldás volt, hogy fitogtattam a meg nem lévő célzó képességemet, de mégis rávettem magam arra, hogy egy újabb golyót eresszek a céltáblába. Boldogan vettem tudomásul, hogy legalább a saját táblámat sikerült eltalálnom. Büszke voltam magamra annak ellenére, hogy az „ember” szíve helyett a nemi szervét sikerült eltalálnom. Diadalittasan hátrafordultam és Gavinre vigyorogtam. Ő azonban hátraugrott egyet.

- Hoppá – nevettem el magam, mikor rájöttem a karomat még mindig lövő állásban tartom kissé hanyag tartásban, így egy esetleges golyó elsülése bizony Cassani férfiasságába kerülne.

- Tedd le azt a rohadt pisztolyt, és menj innen! Nem mondom többször! Ne avatkozz a rendőrség dolgába, és tartsd magad távol az ügytől is! Világos? – sziszegte mérgesen, majd egy akrobatikus mutatványnak beillő mozdulattal kiszedte a kezemből a fegyvert. Védtelenül álltam a vadállattal szemben. Dühösen a szemébe néztem, és átkoztam a percet, mikor mi megismertük egymást.

- Nincs jogod e

- Éppenséggel joga van ehhez, kislány – krákogott Smash a mondanivalóm közepébe, megakadályozva ezzel, hogy esetleg valami olyasmit mondjak (vagy tegyek), amit megbánnék. Nem mintha megbánnám azt, ha ártanék ennek a gazfickónak.

- Igaza van a barátodnak, Heather – lépett közelebb hozzám Gavin, és az arcomba suttogott. Éreztem a mentolos leheletét magamon. Gyűlöltem, hogy ez borzongással tölt el. – Most az egyszer hallgass valakire. Mert ha nem, bizisten, benntartalak az őrsön és onnan aztán semmit sem fogsz tudni intézni.

- Fenyegetsz engem, Cassani? – vágtam vissza. Ekkor egy erős szorítást éreztem a bal karomon. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Smash ráncigál el onnan. – Hé! Elengednél végre? – kiabáltam rá a kocsihoz érve.

- Ha normálisan tudsz viselkedni, akkor szíves örömest.

- Én normálisan viselkedtem! Nem én futamodtam meg egy kis rendőr elől, mint egy nyúl. – valószínű, Smashnek nem nyerte el a tetszését, hogy nyúlnak neveztem, ezért mérgesen elengedte a karomat.

- Tudod Heather, időnként uralkodni kell magunkon, s tudnunk kell, hol a határ. Nem kell mindig a nagymenőt játszanunk, néha a visszalépés a jobb megoldás. Mint például most is. Ezt jó lenne, ha észben tartanád. – Gyors léptekkel megkerülte az autót, és beszállt. Próbáltam kinyitni a másik oldalon lévőt, de nem sikerült.

- Hé! – néztem a monstrumra értetlenül, mire ő egy gúnyos vigyor kíséretében letekerte az ablakot.

- Amíg sétálsz, van időd gondolkodni, azon, amit mondtam – kacsintott egyet búcsúzóul, majd beindította a motort, és eltűnt a szemem elől.

Bosszúsan álltam a járda szélén. Mégis miért kellett itt hagynia? És hogy a fenébe fogok én hazajutni? Lopva magam mögé pillantottam. Nem. Kizárt, hogy Cassanival vitessem magam haza. Annyira azért még nem vagyok kétségbeesve.

Nagy levegőt vettem, majd elindultam a kocsim felé.